Mindig jó egy film elején, amikor az ember azt érzi, hogy már most itt, a legelején elkapták. Egy nem szokványos felvezetés, amikor kliséhegyet vártál. Egy értelmes gondolat, mikor ostoba párbeszédet vártál. Egy érdekes arc, mikor csak érdektelen, zombik elől menekülő idiótákat reméltél. Szóval klassz, sőt kifejezetten kiváló, amikor egy egészestés Walking Dead helyett, egyszerűen csak kezd beléd állni a szar. Már elnézést.

Nem hiába a WD-t hoztam negatív példának, mert bár a minőségi posztapok dráma vonalat képviseli a sorozatok terén, úgy horror, hogy mégsem az, de igazán az sem képes megújulni. Filmes termésből meg még az elmúlt tíz évből sem tudnék pozitív példát írni. A Kiéhezettek sem hozza el azért a disztópikus vírusdrámák zombiforradalmi Yahve Elohinját, de legalább mer és akar más köntöst felkapni, mint megannyi társa: szívet és lelket ad az eddig csak részegen támolygó, furán hörgő, szinte mindig élettelen túloldalnak. Természetesen, itt is futnak, menekülnek a delikvensek árkon-bokron át, át az agyonpusztult Londonon, át az üveghegyen, ott ahol a kurta farkú malac, gigantikus gombafákat túr, itt is küzdenek a kötelező hordák, kötelező rohamával, és keresik lázasan végzetüket. Ám a legfontosabb, hogy a készítők az alapfelállást végre egyáltalán nem fecsérlik csak úgy el, tesznek hozzá, építik, irányítják a filmet, nem csak egyetlen egy magányos ötlettel akarnak operálni, és olcsón megetetni minket. Ismét elnézést.

És ha már etetés: egy örökifjú filmes farkasnak pedig, mi lenne szebb ajándék, mint Hannibal Lechter szájzáras maszkja, mai menő kiadásban. 7pont.

Kiéhezettek / The Girl with All the Gifts, 111perc, angol-amerikai horror, 2016, IMDB PORT