Bevallom, fogalmam sincs mennyire lehet generációfüggetlen Hajdú Szabolcs komoly nemzetközi sikereket elért aktuális nagyjátékfilmje. Valószínűleg sehogy. Azt is be kell látnom, csak szeretnék fiatalabb lenni, és úgy csinálni, mint aki nem érti azt, amit lát. Mint, akinek fogalma sincs, mi értelme egy kvázi kamaradrámának egy belvárosi lakásban, egy folyamatosan ordibáló, túlmozgásos kisfiúval, a kapcsolati válságban lévő késő harmincas szüleivel, és az anyuka nővérének még sokkal, de sokkal elcseszettebb családjával. Egy térben. Végig.

Csak, hát értem. És azt kell, hogy mondjam, nem zavar. Nem zavar, mert megnyugtató (ismét), saját problémáinkat másokon látni. Baromi jó másokon röhögni, miközben tudjuk, hogy mi sem biztos, hogy tudnánk - sőt, biztos, hogy nem! –, az adott helyzeteket jobban, ügyesebben kezelni. És igen, feszengjen az ember a székében, ha már röhögni is tud: ha jó egy kicsit kárörvendeni, akkor igenis forrázzuk le magunkat, miközben a mindennapos kicsinyességeket, emberi manipulációkat kapjuk annyira tűpontosan az arcunkba, hogy az már fáj.

Hajdú azt nyilatkozta, hogy ha törik, ha fúj, ezt a filmet, minden külsös támogatás nélkül leforgatja, mert most él ennyire benne, most érzi igazán. És ez, a film minden rezdülésével át is jön: mert friss, nem elvont, nem ciki. Főleg úgy, hogy valóban saját feleségével, gyermekeivel és barátaival játszanak együtt közösen.

Hajdú Szabolcs filmje legalább annyira zseniálisan egyszerű, mint amennyire annak fordítottja is igaz. És a rezdülések generációfüggetlenek – ha húszéves az ember, ha hatvan. 8pont.

Ernelláék Farkaséknál / It's Not the Time of My Life, 86perc, magyar dráma, 2016, IMDB PORT